Studio Percussion Graz: Wumm! – X. Győri Ütős Fesztivál – IV. rész

Mióta Pap Ritát sikerült nyugatra exportálni, és Rita Pop néven Ausztriában fejti ki ifjúságromboló tevékenységét, az osztrák lélekben valami megszakadt. A nyolctagú együttes vizuális show-elemeivel az ízléstelenség előtt tiszteleg egyenes háttal, de dalaik többsége kiállja a minőségi próbát.

Az együttest Günter Meinhart alapította 1979-ben, hogy a zenei színház, a jazz és a klasszikus zene felé érzett szeretetét saját projektjével is ápolhassa. A nem kizárólag a zenére koncentráló előadásmód lényege, hogy látvány és hangelemekkel színesítsék, teljesebbé, elvontabbá, torzabbá, szebbé, giccsesebbé tegyék a színpadi történéseket, vagy épp magát a zenét, a művészi cél elérése érdekében persze. Bár Meinhart együttese gyakran szervez ifjúsági programokat, nyári multimédiás zenei tábort, a koncert képes arra, hogy a kilencvenes évekből ránk maradt látványelemekkel pillanatok alatt rövidre zárja az egyszeri felnőtt agyat.

A színes celofánnal bevont lámpa, a szivárványszín fénycsövek, a villogó halogénizzók, az alap-effektekkel operáló videó-bejátszások, a konfetti és a művirág sokat mesélnek egy olyan városról, ahonnan még Arnold Schwarzenegger is elmenekült. Amikor ezek az egyesével is giccses elemek egy közel másfél órás koncert alatt összekapaszkodnak, olyan súllyal büntetik a látóideget, hogy néha el is veszik a zenei tartalom.

A főként vibrafonra és dobokra írt kompozíciók viszont azt mutatják, hogy az előbb sorolt látványelemek nem a hangszeres tudás, vagy a dalszerkezetek hiányosságainak eltussolása miatt kerültek a műsorba. Zenében ugyanis a Studio Percussion stabilan hozza a gyorsfolyású, álomszerű vagy éppen életigenlő dalokat. A többször egymással játszó három vibrafon és a dobos teljesítmények tiszta tükrében persze sokszor felmerül a kérdés, miért az alaposan túlzásba vitt szín- és fényár, a sokszor tényleg csak vizuális impulzusokként értelmezhető forgó, csattanó, villogó tárgyak sora? Nem feltétlenül baj, hogy erre biztos választ nem kapunk a show végén sem.

Az előadás során megannyiszor változik a színpadkép, Meinhart és barátai átöltöznek, pergődobokon játsszák a svájci gárdától is ismert kunsztokat – mint például akrobatikus verőkezelés -, fluoreszkálós szájfestékkel és dobverőkkel. Aztán az épp nem színpadi munkát végző zenészek reflektorokkal másznak keresztül a nézőtér széksorai között, egyszer a dalok közti szünetben Gainsbourg Je t’aime-jét kapjuk zsebrádióból, máskor hosszabb köszöntőszöveget hallhatunk Meinharttól. A beszédből kibomló osztrák-magyar románc közben a kivetítőn különböző üzeneteket és kérdéseket olvashattunk. Miközben Günter Líviáról, a magyar lányról és hozzá fűződő rövid, de annál tartalmasabb viszonyáról mesél, a kivetítőn zümmögésre és kukorékolásra bíztat, és felteszi a kérdést: ”Venne ön használt autót ettől az embertől?”

A közönség ezúttal hálás és játékra kész, kukorékol és zümmög, persze az is lehet, hogy csak a művirág-eső és a nyolcvanas évekből ránk maradt száloptikás világítópáfrányok pépesítették kakasra őket. És valahol itt, a sokkolni vágyás környékén lehet keresni a vizualitás lényegét, mert egyébként úgy tűnik, hogy a színpadkép egy 15 éve kitalált, lerongyolódott koncepció időutazása, amit a lelkes és egyébként tehetséges osztrák zenészek lélegeztető-gépre kapcsoltak. Egy nappal később az A38-on léptek fel szomszédaink, és bár írott beszámolókat még nem láttam, nem csodálkoznék, ha előadásuk után kitört volna a klub történetének első tömegverekedése.