11. EURÓPA ÜTŐHANGSZERES KULTÚRÁJA

Az európai zenét tekintve, az ősi népzenéket nézve az Európában használt ütőhangszereknek sok nyoma nem maradt. Mint máshol most is a népzenéből kiindulva szeretném megvizsgálni ezt a témakört.

Az ősi rítusokban nyilván használtak egy-egy apróbb ütőhangszert például a sámándobot. Az ókori görög és római birodalom ideje alatt is használtak némi ütőhangszert. Ezek főként ázsiai eredetű ütőhangszerek, mint például a sistrum, a kisebb üstdob-félék. Főként a római birodalom bukása után terjeszkedtek hazánkban az ütőhangszerek széles körben. Délről, a mostani Spanyolország felől az Észak-Afrikai arab világ hangszerei terjeszkedtek, keletről pedig az Ázsiában használatos hangszerek (a török uralom idején ezek a hangszerek ugrásszerűen jelentek meg). Az arab világból a kézzel használatos castagnettes, az ázsiai zenei világból a kétfenekű basszus nagydob és az üstdob, valamint a kisméretű cintányér félék.

Az európai sokszínű népzenében nem igen hozott áttörést ez a kétfelől jövő hatás az ütőhangszerek elterjedésében. Az írott komolyzene meg még nem fogadta be ezt a hangszercsoportot. Az első szimfóniák megjelenésével kezdték el zeneszerzőink használni a timpanit, a nagydobot a basszushangszerek megerősítésére, a cintányért és a kisebb testű dobokat a katonazenében. Egészen a XIX. század végéig ez az állapot nem nagyon változott. Itt azonban a világ megnyílásával a különböző földrészek közti átjárhatósággal (köszönhetően a technikai fejlődésnek) szabad lett az út minél több ütőhangszer megismerésére és használatára. Megalkották az első dallamhangszereket európai formára. A különböző afrikai és ázsiai hangsorokat felváltotta a dodekafónia. Így született meg a xilofon és a vibrafon. Rengeteg hanghatást helyettesítettek apró hangszerekkel (ostor, sziréna, béka ujjcintányér, triangulum, szélgép stb) és egyre nagyobb feladatot kapott a timpani, a pergődob és a cintányér.

Az 1930-as évektől már külön ütőhangszeres műveket írtak, melyekben ez a hangszercsoport önálló szóló és kamara hangszer szerepet kapott. A kísérletezések a mai napig nem értek véget, a tér tágul e hangszercsoport előtt és mondhatni most fejlődik ki igazán. De bármilyen hangszert is alakítanak ki, fedeznek fel mindegyik őrzi a vonásait az eredendő ősi népi hangszereknek.

Újra egymásra talált a modern művészvilágban a tánc és a dobolás, mint azt évezredek óta a keleti Noh színházban, vagy Afrikában bármely törzsi szertartáson láthattuk, hiszen a modern balett nagy szeretettel használja ezt a hangzásvilágot és a romantikus balettzenékben is minden szélsőséges megnyilvánulást ütőhangszerekkel segítik előteremteni. Akár orosz komponista legyen az illető, vagy francia. Nem ritka az sem, hogy a zeneszerzők minden egyes hangra külön utasítást adnak az ütőhangszerek használatához (dampf, con legno, con le mani).

Az európai ütőhangszeres zene a XX. század végére előszeretettel emlegeti fel az ősi hangszerek és zenéket. Személyes tapasztalatot lehet szerezni akár egy gamelán, vagy afrikai zenekar megszólalásából. Mind a zeneszerző, mind a hangszeres játékos és a közönség hagyja magát elbűvölni (nagyon helyesen) a különböző földrészek népzenészei által és ezek a hangszerek és hangzásvilágok meg is jelennek az európai művekben.

 

Én személy szerint nagyon kíváncsian várom, hogy hova fejlődik az ütőhangszerek világa. A mai zenékben igyekeznek kiaknázni a megszólaltatásuk minden fajtáját. De az én véleményem szerint egy idő után vissza fognak térni az ősi ütőhangszerekhez és azok megszólaltatási módjaihoz.