9.4. A LATIN-AMERIKAI ZENE

Az inka és azték birodalmak elpusztítása után a gyarmatosítók Közép- és Dél-Amerika területeit vették célba. A hódítók magukkal vitték a hangszereiket, amik főleg húros hangszerek voltak. Ezek eddig hiányoztak az indiánok zenéjéből. Ebből a keveredésből egy nagyon színes zene alakult ki, amiben érezhető a karneválok hangulata és a vérpezsdítő ritmus.

A latin-amerikai népzene dalainak és táncának nagy része nagyon élvezetes. Jellemző rájuk a felfokozott érzékiség és a lendületes tempó.

A latin zene igazi alapját a ritmus adja, ami bejárta már az egész világot. A másik nagyon fontos összetevője az ütőhangszerek kifejező használata. Ezek lehetnek ritmus-, vagy dallamjátszó hangszerek is.

Az egyik talán legismertebb ritmus a habanera, melyről az a tévhit kering, hogy spanyol eredetű, de nevét Havannáról kapta. A tangóban van még ilyen csúsztatott ritmus. Manapság is népszerű, mert a dzsessz kialakulásakor összeolvadt a charlestonnal.

A latin-amerikai zene a dzsesszel összeolvadva forradalmian újat alkotott a popzene világában. Ezek az országok adtak a világnak egy-két híres zeneszerzőt is.
Ilyen volt Heitor Villa-Lobos, Manuel Ponce, Carlos Chavez, Alberto Ginastera, és még sokan mások.

 

A karibi térségben a legvidámabb hangot az acél együttesek jelentik. Olyanok, mint egy fém dallamhangszereken játszó együttes, akik nagyon jó példát mutatnak a „csináld magad” jellegű zenére. Az együttesek Trinidadban jöttek létre és így a hangszerüket trinidadi acéldobnak hívják. Először fém acéldobozokat, kukafedőket használtak, majd ezeket felváltották az öreg olajoshordók. Ezek lettek a mai napig az acél együttesek fő hangszerei.