8.1. INDIAI ZENE

Az indiai civilizáció legalább olyan idős, mint a kínai vagy az ókori keleti. Az ásatások alapján Kr.e. 4000-ben alakulhatott ki az Indus-völgyében civilizáció. Ezt az indoárja faj elpusztította és az Indus-völgyi népet India déli csücskébe szorították vissza. Ott megalapították a saját kultúrájukat, mely szanszkrit nyelven és íráson, valamint a Védákon alapult. A Védák időszakában alapították meg a hinduizmust. Ebben volt egy kasztrendszer, mely egy személynek a társadalomban elfoglalt helyét határozta meg a kasztok alapján. A zenészeknél és a képzőművészeknél ez nagyon jól működött. Ennek köszönhető, hogy az indiai zene és művészet ilyen gyönyörűen fennmaradt.

Az indiai zenében nem találhatunk olyan gyors váltásokat, mint a nyugati zenében. Nem ültek le új darabokat írni a zenészek. Az indiai zene az improvizáción és a több ezer éves ritmus és dallamkombinációk feldolgozásából alapszik. A zenéjüket ugyanúgy, mint a vallásukat a változatosság és a végső egység folyamatosan változó kapcsolataként látják. A nyugati fülszámára monotonnak tűnhet, de ha megszokjuk a zene nyelvezetét, akkor meg tudjuk különböztetni a dallamsorokat és a különböző ritmusokat.

Egy régi indiai mondás szerint a zene, a tánc és a költészet egy különös egységet képeznek. Egyik sem létezhet a másik nélkül. E művészetek ugyanannak az ördögi jelenlétnek a különböző megnyilvánulási formái.

A hang indiai elnevezése a nada, ami egyben jelenti még azt is, hogy lélegzet és tűz. Ezzel a hármas jelentéssel kozmikus energiát sugall, amit Síva isten ad elő kozmikus táncában. Az indiai filozófusok kétféle hangot különböztetnek meg: az ahada nada, a hallható hang; valamint az anahada nada a világűr hangja.
Az indiai zene elméletének és miszticizmusának nagy rész a Bharata Natya-Sastra című könyvében található meg. Írója egy szerzetes volt. Ez a mű bepillantást enged az indiai előadó művészet, különösen a zene elméletébe és gyakorlatába.