7.1. KÍNA

Az ókori Kínában már létezett egy a piramisokkal egyidős civilizáció és életforma. A XVI. századtól, amikor az európaiak felfedezték a Kína felé vezető hajóutakat, úgy váltak a kínai civilizáció értékei a Nyugat csodálatának és irigységének tárgyává.

A zenei múltat Kr.e. 2000-ig lehet visszavezetni egy-két csengettyű, kőharang és pár apró fúvós hangszer segítségével. A legrégebbi fennmaradt írás a Si King, ami több mint 300 dalt tartalmaz. Ezt a zenei életet csak akkor lehet megérteni, ha tudomásul vesszük azt a tényt, hogy a nyugati vagy európai zenei élet csak egy évezreddel később kezdett kialakulni.

A kínai filozófusok és zenészek tanulmányozták a zene hangjainak matematikáját ugyanúgy, mint a görögök. Nagyon fontosnak tartották a zene erkölcsi értékét. Úgy tartották, hogy a zenének összhangban kell lennie az univerzum harmóniájával, a természet ritmusával és körforgásával, valamint az általuk a yin és a yang egyensúlyának nevezett általános harmóniával.

A kínai zene elméleti alapja a 12 volt. Ezeknek olyan nagy hangsúlyt tulajdonítottak, hogy egy időben kormányrendeletben szabályozták őket. A lü alaphangjaiból skálákat alkottak, melyek közül a legismertebb az öthangú pentaton hangsor. A kínaiak a zenén túl különböző tulajdonságokkal ruházták fel a hangokat, mint például: föld, fém, fa, tűz, víz; sós, keserű, savanyú, csípős, édes stb.

Az ütős hangszereket tekintve különböző méretű, anyagú, alakú csengettyűk, dobok, gongok, cintányérok, kereplők sokasága jellemzi Kínát. Ezeket a hangszereket évezredeken keresztül nagy megbecsülés övezte. A Kínaiak elsősorban az ütős hangszereket szerették. Tették ezt azért, mert általában egynemű anyagból készültek és könnyű volt őket csoportosítani. Gyakran a melódia és a hangszerek hangja sokkal fontosabb, mint a ritmus és a harmónia. Egyes hangokat hosszabbra hagynak, hogy ez által egyre nagyobb csend legyen és a hallgatóság jobban fel tudja fogni.