2.0 A dob fejlődése

A társadalom, mezőgazdaság, az ipar fejlődése és a kultúrák keveredése a hangszer fejlődését is lehetővé tette. Idővel felfedezték, hogy egy ember egyszerre nemcsak egy, hanem több dobon is játszhat. Dob „csoportokat” helyeztek el egy zenész számára. Ezek a dob-csoportok a világ különböző részéről származó dobokból álltak.. Kínából cintányérokat és tam-tam dobokat hoztak be, majd ezeknek változtatták a nagyságát, hogy ütővel könnyebb legyen rajtuk játszani.

 

 

Mielőtt elkezdjüka a téma boncolgatását, fontos a dobok korai szerepének definiálása a jazz életben is.

 

A 20-as években New Orleans-ban a korai jazz zenekarok felállása a következőképpen nézett ki: basszus dob,
pergő dob, számos egyéb dobok a basszus dobon és legalább egy függesztett cintányér, melyet “fojtott cintányérnak” neveztek.

 

Az ezeken való játszás arra szolgált, hogy még összetettebbé tegye a hangzást. Tartalmazott erősen szinkópált ritmusképleteket a pergődobon és olyan blokkokat, amik váltakoztak a dal alatt és a solo énekesével kontrasztáltak ritmikailag. Azonban gyakran a dobos „visszavonult”, hogy más hangszerek is érvényesülhessenek.

 

A choke cintányér –melyen úgy játszottak, hogy miután ráütöttek, rögtön lefogták- hangzása valószínűleg a korai jazz legkarakteresebb jegye. Fényes hangzás, amit gyakran használtak rövid, kirobbanó patterneknél, hogy felhívják a figyelmet a szólózó hangszerre, de a dalok befejezésekor is szerepet kapott. Más technikák erre a célra használják a basszus és pergő dobokat élénken váltakoztatva –ezt duplázásnak is nevezik- , mint ez hallható Jelly Roll Morton „Black Bottom Stomp” című dalában Andrew Hilaire előadásában. New Orleans-ban a basszus dobos állítólag állandóan ütött ütem egy és hármon a 4/4-es ütemekben, azonban, a hajdani rögzítő technikák kezdetlegessége miatt ezt szinte lehetetlen hallani.

 

A chicagói dobolási stílus ehhez elég hasonló volt, bár, az itteni dobosok szerettek a pergő dobon egy állandó, jól kivehető 4/4-et tartani, valamint a new orleans-i jellegzetességeken kívül itt a seprűt is használták alkalmanként. Ez a fajta játszásmód egyre inkább elterjedt a sorra alakuló nagyzenekarokban.

 

A 30-as évek közepén New Yorkban alakuló zenekarok is hoztak új fajta játszásmódokat. Duke Ellington dobosa, Sonny Greer, számos kiegészítő ütőhangszert használt. Az ő kísérete az egész dalon át szilárd, következetes volt. A ritmusai összetettebbek, mint a New Orleans-iaké és a timbral effektjei sokkal változatosabbak voltak, mint Ellington „dzsungel zene” hangzása, mint hallható az 1928-as „Fekete szépség” c. felvételen. Hasonló stílusban játszott a New York-i Vic Burton Red Nichols-szal, és az 1927-es „Delítium” felvételen a timpanit is használta.

 

A korai nagy zenekari hangzás nagyon hasonló volt a kezdeti New Orleans-i és Chicago-i stílushoz, azonban ahogy a zenei ellenpont egyre kevésbé vált komplikálttá, úgy a dobolás is. A „pimasz choke” cintányért lassan felváltotta az újonnan behozott láb cintányér, ami két egymás felett függő cintányérból állott, amit egy pedál segítségével összeütöttek. A 30-as évek elejére már teljesen eltűnt a choke cintányér a jazz zenekarokból. Kaiser Marshall és Fletcher Henderson dobosainak játéka tükrözi az új stílust: finom 4/4 a láb cintányéron vagy az összetettebb kíséretekben a pergő dob ritkább használata.

 

A swing éveiben a dobos szerepe volt, hogy növelje az idő folyását és lengő pillanatokat alkosson a zenében. Az alapötlet az volt, hogy úgy játsszon finom dinamikai variációval a dobos, hogy az az állandó folyás érzését keltse. A swing dobosok a tökélyre fejlesztették a klasszikus jazz dob mintákat, hangsúlyt játszva a 2-n és 4-en.

 

Meg kell jegyeznünk azonban, hogy ez a fajta minta úgy volt megvariálva, hogy a 8.ütések hosszabban voltak kitartva a jazz szólistához alkalmazkodva. Ezt a fajta dobolási technika alkalmazták a swing előadásokkor és ez hosszú időre állandóvá vált a jazzben, sőt még ma is nagy használatnak örvend.

 

Ezt rendszerint a lábcinen játszották, úgy, hogy a cintányérok zárva voltak a 2 – 4-en (bár Gene Krupa szerette nyitva hagyni őket, szint úgy, mint Benny Goodman a „King Porter Stomp”-ban) és később a kísérő cintányéron is. A pergő dobon is játszották seprűvel. Papa Jo Jones tökélyre fejlesztette ezt, mint hallható a Lionel Hampton „I am in the mood for swinging”-ben. A mintát azáltal növelték, hogy a hangsúlyt a 2 és 4-en ütötték a pergő vagy tom-tom dobon, hogy élénkebbé tegyék a dal bizonyos szekcióit. Szinkópált játszás módot ebben az időben kizárólag a frázisok végén használtak, hogy ezzel is kiemeljék a következő frázis egyét vagy megegyezve a fúvósok írott bejegyzésével, de sohasem ezekkel kontrasztálva.

 

A fentieken kívül említésre érdemes neves dobosok a swing korszakából: Cozy Cole, Chick Webb, Sid Catlett és Buddy Rich.

 

A 40-es évek elején egy bebop kísérlet alkalmával a Minton Playhouse-ban egy jam session alkalmával egyebek között Kenny Clarke is játszott. Bár Clarke főleg ugyanazokat a swing patterneket játszotta, mint a többi swing játékos, elkezdett nem az ütem lüktetéhez illő ütéseket beilleszteni a basszus dobon, pergőn és cintányérokon. Erről kapta becenevét, a “Kloop-mop”-ot. Azonban ez a fajta játszásmód nem alkalmazott kiegészítő és a bebop időszak lecsengésével idejét múlttá is vált. Addigra már kialakult az a dobfelszerelés, amit ma alapnak tekintenek: basszus dob, pergő dob, tamok, lábcin, kísérő és beütő cintányér.

 

A bebop játékosok létrehoztak egy érdekes, spontán hangzást azzal, hogy nem csak ütem lüktetésen ütöttek szabályosan. Ez az egész zenei produkciót színesítette. A bebop dobosok még ezeken felül létrehoztak egy sokkal lineárisabb és dallamosabb dobolást úgy, hogy külön-külön játszottak a dobokon kihasználva mindnek az egyedi, hangzásbeli és hangmagassági adottságait, sem mint hogy egyszerre játszanak mindegyiken. A kísérő cintányér  élénk használata is divatba jött, mint kitűnik Marx Roach munkájából. Ezen változások lehetővé tették, hogy gyors dinamikai változások jöjjenek létre és felszabadították a végtagokat, hogy azokat sokkal improvizatívabban és kreatívabban lehessen használni.

 

Ahogy a zenészek lassanként felfedezték, hogy sok gyakorlással és megfelelő dobokkal egy zenész könnyedén játszhat egy dob szetten, így a dob zenekarok szükségessége érvényét vesztette. Egy alapvető „felszerelés” vált általánossá. A korai dobfelszerelés egyszerű volt, a következőkből állt:

  1. egy basszus dob és láb pedál
  2. egy pergő dob
  3. tamok
  4. egy láb cintányér
  5. egy vagy két függő cintányér