Art Blakey 93. születésnapja

93 éve született Arthur Blakey (1919. október 11. – 1990. október 16.), más néven Abdullah Ibn Buhaina amerikai jazz-dobos és zenekarvezető. Több, mint 30 éven keresztül vezette híres zenekarát, a Jazz Messengerst.

Blakey először zongorista volt, a dobokhoz való áttérését Erroll Garner színpadi megjelenésének tulajdonítják, akinek megszokott dobosa beteg lett. Art Blakey volt Mary Lou Williams dobosa annak 1942-es New York-i debütálásakor, dobolt Fletcher Henderson pompás swingzenekarában (1943-44) és a legendás Billy Eckstine zenekarban, amelyben Charlie Parker, Dexter Gordon, Dizzy Gillespie, Miles Davis és Thelonious Monk (1944-47) játszottak. A klasszikus bebop sessionök mindinkább Max Roach-ot és Kenny Clarke-ot igényelték a dobok mögött, de Blakey volt az, aki utoljára nevetett, amikor a hard bop mozgalom kiemelkedő vezetője lett.

 

A west coast jazz “cool" iskolájának barokk hangszereléseivel ellentétben a hard bop a bebop hangszeres szabadságát a gospel pulzáló backbeat-jével kombinálta. Ehhez ideálisan kapcsolódott az akkor bevezetett hosszan játszó mikrolemez, ahol a számok a jellegzetesen kiemelt kontrasztálli szólókkal ritmikai eposzokká hosszabbodtak meg. Blakey lábcin- és pergődob-munkája legendás lett mindazoknál a zenészeknél, akik a jazz Messengers soraiban megfordultak. Zenekari tagjai szerint Blakey sohasem unta meg azt mondani a tagoknak (és a nőknek, mint például felfedezettjének, Joanne Brackeen zongoristának), hogy menjenek és alakítsák meg saját zenekarukat: bandje egy állandóan úton lévő egyetem volt. Megkövetelte a zenei precizitást, ugyanakkor tudta azt is, hogy kockázat nélkül a jazz halott. Dobolása bátor és briliáns. A könyökével a dobbőrön támaszkodott meg, hogy intonációt váltson: sajátságos dobpergetése, a “press rolls" zenei védjegye lett.

 

 

Hogy ereje nem a finomság hiányában volt, azt 61 illusztrálja már-már misztikus együttérzése Thelonious Monk ritmusérzéke iránt: Monk jazztörténeti jelentőségű 1957-es, Coleman Hawkinst és John Coltrane-t magába foglaló kisegyüttes felvételéhez való hozzájárulása lehengerlő. 1971-es londoni triófelvételei (Something In Blue és The Man I Love) Monkkal valószínűleg a legimpresszívebb felvételei mint dobosnak. Blakey a kreativitás és az akusztikus jazz világitó fénysugara az agyonelektronizált hetvenes években. Miles Davis egyszer kijelentette: “Ha Art Blakey régimódi, akkor én fehér vagyok". Ez be is bizonyosodott, amikor a nyolcvanas években a hard bop teljes mellbedobással tombolt. A Jazz Messengers egykori tagjai, Wynton Marsalis és Terence Blanchard a jazzértékek visszatérésének apostolai lettek. Angliában egy 1986-os televíziós találkozáson, amelyen a fekete brit jazz ifjútörökjei, köztük Courtney Pine és Steve Williamson vettek részt, látni lehetett, hogyan ámította el a fiatal jazztáncosokat, amikor megmutatta nekik az “A Night In Tunisia" komplexitását. Blakey az 1990-ben bekövetkezett haláláig folyamatosan kereste az új zenészarcokat, mindig a belső melegséget és a precizitást állította előtérbe. Amikor Blakey játszott, akkor mindig utánozhatatlanul grimaszolt nyitott szájával: dobolása hallatán ma is leesik az állunk. Az iszlám hitre való áttérését követően Blakey a nevét Abdullah Ión Buhainára változtatta, ami becenevéhez, a “Bu"-hoz vezetett.

 

(Jazz zenészek lexikona)

 

Hivatalos weboldal:

artblakey.com