Spizzichino, az Istenek kovácsa

Újra közreadjuk Gábor Andor írását, mert hihetetlenül izgalmas 🙂

Roberto Spizzichino a több száz éves isztambuli K Zildjian hangzás nyomába eredve alkotta meg saját cintányérjait, melyekre ma méltó utódként tekintenek az értő szemek. A dobos-kováccsal kacifántos módon találkozott Gábor Andor alias Ufó, aki a Spizzichinonál tett látogatásról írt nekünk remek beszámolót, mellékesen kis tányértörténeti előadást is tartva.

Roberto Spizzichinoval kapcsolatos első tudatos élményem kb. 2 évvel ezelőttről való, amikor Jánky Zsolt meghívására kicsiny országunkban töltött néhány napot Johnny Craviotto, a híres olasz-amerikai dobkészítő. Az elsősorban pergődobokra szakosodott mester volt az, aki figyelmembe ajánlotta a fent említett úriembert, mondván, ha igazán jó cintányért akarok, akkor vegyek egy Spizzichino-t. Miután a szakma és az ő szerény véleménye szerint ő készíti a világ legjobb jazztányérjait. Hittem neki, mert aki ilyen pergődobokat készít, rossz ember nem lehet…

Némi internetes és könyvbéli böngészés után már több információval rendelkeztem, amelyek egyértelműen nagy elismeréssel adóztak Roberto Spizzichino, más néven Don Roberto munkásságának. A római születésű, jazzdobosként is aktív cintányér-kalapáló remekműveit tartják az isztambuli K Zildjian hangzás méltó követőinek.

Itt nem kerülhetünk el némi cintányér történelmet, hiszen sokak számára furcsán csenghet az „isztambuli K Zildjian” kifejezés, ami a világ jazzdobosai körében a cintányérok felsőfokát jelenti.

Az örmény származású Zildjian család ősei már 1623-tól készítenek cintányérokat, amikor egyikük, Avedis, felfedezte a legmegfelelőbb összetételt a cintányérokhoz. Az adatok szerint még ebben az évben áthelyezték székhelyüket Isztambulba, akkori nevén Konstantinápolyba, és megalakították az első török cintányérgyárat. Természetesen ekkor még nem dobfelszereléshez készültek a tányérok, hanem a török szultán katonazenekarának, akik a katonák harci kedvét szították a háborúk során. A 19. században pedig már a klasszikus zenében is megjelenő cintányér kitágította a piacot a cég számára. Portékájuk sora tarolt a kiállításokon, így a világ kapui kinyíltak a Zildjian tányérok előtt.

A változások nem is maradtak el, hiszen a 20. század elején két részre szakadt a Zildjian cintányérok készítése; az USA-ban megjelentek az Avedis III által készített Avedis Zildjian-ok, de Konstantinápolyban is készült még Zildjian tányér, már K, azaz Kerope felirattal.

Nem mennék bele abba, hogy hogyan és merre öröklődött a bizonyos Zildjian titok, mert ahogy látom ennek egyes részletei még nálam sokkal felkészültebb emberek számára is homályosak. Ami tény, hogy 1977-ben bezárt az isztambuli K gyár, és a K tányérok gyártása is áthelyeződött az Államokba. Természetesen ekkorra kuriózummá vált a már nem gyártott isztambuli Zildjian, így nagyon sok akkori jazzdobos, pl. Elvin Jones, Tony Williams tudatosan kereste és használta ezeket. A kereslet azóta is megvan, tányér viszont az idő múlásával egyre kevesebb maradt.

A világháló információi szerint ezt az űrt tölti be Don Roberto, az ő remek tányérjaival.

Sajnos egy ideig csak képen nézegettem őket, de a jószerencse megadta a lehetőséget erre a számomra különleges találkozóra. Az idei Frankfurti Zenei Vásáron kétszer is találkoztam Spizzichino-val; először cintányér formájában, majd személyesen is. A cseh Hanus & Hertz standján ütögettem a pergődobokat, amikor az tűnt fel, hogy jóval inkább koncentrálok a cintányér, semmint a pergő hangjára. Lopva ránéztem az öreges, ütött-kopott tányérokra, és elhűlve fedeztem fel a Spizzichino Cymbal Factory feliratot rajtuk. Nem térnék ki a már-már népmesei parasztfiúra hajazó őszinte kérdésemre, amikor a pergődobgyártó cég standján a demo cintányérok ára felől érdeklődtem, sem arra a megdöbbenésre, amikor a vásár egyik kis utcájában összetalálkoztam magával az alkotóval. Néhány perc beszélgetés és névjegykártya csere után már egészen boldogan korzóztam, hiszen Roberto felajánlotta, nyugodtan írjak neki, ha úgy döntök, hogy egy Spizz tányérral kívánom boldogítani magam.

Néhány e-mail váltás után elhatároztam, hogy egy életem, egy halálom, Spizzichinot megvásárlom. Ám ez csak az elhatározás után ¾ évvel később jöhetett létre, mert addig szorgos tücsökként gyűjtögettem a tányér árát. Aztán még el is bizonytalanodtam a végére, mert hát a kézzel kalapált tányéroknál elég nagy a szórás (lásd: Turkish), és egyáltalán nem bíztam benne, hogy pont olyan tányért fogok kapni a csomagban, amit igazán szeretnék. Bizonytalanságomból egy olasz barátom ragadott ki, aki felajánlotta, elkísér és egyengeti utamat ezen a „cintányérvadász” körúton, mivel személyesen biztosan könnyebb a választás. Némi szervezés, egyeztetés után már egy fapados repülőjárat checking-pultjánál találtam magam. Egy kedves barátom előre intézkedett, hogy a megszigorított reptéri törvények ellenére is felvihessem a magammal vitt teszttányért az utastérbe. A beavatott reptéri alkalmazottak megláttak engem, a gyanúsan kör alakú tokot nagy cymbal felirattal, mire gyorsan felismerték cintányérnyi VIP mivoltomat, és ezt közölték is egymással: – Itt a cimbalmos!

Úgyhogy a nyelvtanilag i-vé alakult köralakú cymbal-om tulajdonosaként szálltam le a római reptéren, izgatottan várva a Toszkánába vivő autóutat. A Róma nagyságából adódó szinte lehetetlen próbálkozásnak tűnő városnézések után eljött a nagy nap, és mi elindultunk a körülbelül 750 km-es cymbaltripre. Hazudnék, ha azt mondanám, sokat láttam Toszkánából, mert aznap isteni köd ült a tájon, de amit láttam, az is nagyon szép volt. Pontos címűnk nem volt, csak annyi infót kaptunk, hogy a Pietrobuona nevű falucskától 2 km-re álljunk meg egy olyan épületnél, amely nem úgy fest, mint egy lakóház. Meg is találtuk, bár én gyanúsan nagynak találtam egy egyszemélyes manufaktúrához. Nem is az volt. De a szerencse itt is mellém szegődött, mert egy mellettünk lassító autó sofőrjében felismertem Roberto-t. Ő is felismerni vélt, így hál’ istennek megállt. A műhelye onnan legalább még 5 km-re volt, de a lényeg, hogy megvolt. És ekkor vette kezdetét a kívülálló számára rettenetes 6 órás beszélgetés a cintányérokról, a készítésükről és magáról Spizzichino mesterről. Óriás respekt római barátomnak, Vanessa Martore-nak, aki végigbírta az egészet. (Ő azt állítja, élvezte… Szerintem csak nagyon udvarias…). Ezen beszélgetés néhány részletét szeretném megosztani a tisztelt nagyérdeművel.

Azt érdemes leszögezni, Roberto útja, ha rögösnek nem is, de kacskaringósnak mindenképp elmondható. Roberto Spizzichino 1944. január 14-én született Rómában. Autodidakta módon tanult dobolni, 18 éves korában már tanított, és a római jazz elitjével koncertezett. A Rómában és Olaszország szerte elismert jazzdobos Spizzichino-nak az olasz UFIP cintányércég ajánlott fel szponzori cintányérkészletet. Ő annyira megörült ennek, hogy elhatározta, elköltözik Toszkánába, az UFIP gyár mellé, hogy tevékenyen részt vegyen a saját cintányérhangzása kialakításában. Ugyanis addigra már kialakult koncepciója volt arról, számára milyen a megfelelő cintányérhang. Sajnos a beígért tányérok csak nem akartak elkészülni, így Roberto elhatározta, hogy minden előképzettség nélkül megpróbálkozik ő maga a cintányér kalapálással. Rengeteg keserű tapasztalat, kudarc, és több hónapnyi kalapálás után égi jel mutatkozott egy amerikai dobos képében, aki az UFIP gyár látogatása végett járt arra. Feltűnt neki egy magányos kalapáló, aki egy ház előtt, a gyár falai mellett kalapálgatott szorgosan. Amikor a dobos megütögette kész darabjait, az egyik megtetszett neki és el akarta kérni. Ez volt az a pont, amikor Spizzichino realizálta magában, az, amit készít, már egészen hasonlít a cintányérra. Később már az UFIP cégnél dolgozva gyarapította tovább tapasztalatát, megalkotva többek között a Tiger szériát, valamint jó néhány prototípust.

Eltérő koncepcióra hivatkozva később elváltak útjaik, majd a 80-as évek közepén megalakította egyszemélyes manufaktúráját. Ekkor már tudatosan tanulmányozta az isztambuli K cintányérok kalapálási technikáját, hangját, súlyát, formáját, a kúp átmérőjét, ill. annak kialakítását. Ugyanis ezek mind-mind fontos összetevői a tányér hangjának. Olyan segítőknek köszönhetően, mint például Joey Baron, aki önzetlenül vállalta eme nemes fém tengeren túli reklámozását, nemsokára az egész világ megismerte a Spizz tányérokat, azok rendkívüli hangját. Ahogy a Modern Drum Shop reklámozta az Államokban: „Természetesen nem teljesen olyanok, mint a régi klasszikusok, csak a hangjuk teljesen ugyanaz.”

Hosszabb-rövidebb ideig tartó kitérőivel együtt Spizzichino végig kitartott koncepciója mellett, és voksát a 30-40-es évek bebop jazz cintányérhangzása mellett tette le.

– Te hogy találtad meg az isztambuli K tányérokat?- kérdeztem.

– Miért te hogy találtad meg? –mosolygott – Én már 1977-ben kerestem őket. Akkor egy hajón muzsikáltam, ami kikötött Isztambulban is. Képzeld el a szomorúságomat, amikor kiderült, a gyár abban az évben zárt be. Bár az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a város tele volt isztambuli K tányérokkal. De nem találtam magamnak megfelelőt, mert akkor még vastagabb tányérokat kerestem. Néha mindenki követ el hibákat…

– Igen, én is úgy gondolom, ahogy az ember egyre idősebb lesz, egyre vékonyabb tányérokat használ.

– Lehetséges, hogy így van, én is valami hasonlót vettem észre. Jelen koncepcióm szerint a jó ride olyan, ami nemcsak artikulált verőhanggal bír, hanem mellette kellően vékony ahhoz is, hogy crash-ként tudjam használni. Vastag ride-ból könnyű jó verőhangot kicsalni, de a tányérok, amelyek meg tudnak maradni muzikálisnak, érzékenynek, azok az igazán értékes darabok számomra. Ilyenek az isztambuli K-k, és remélem az én tányérjaim is. Ezzel nem azt mondom, hogy a mostani tányérok rosszak lennének, egyszerűen nem tudják ezt.

– Mi a véleményed a mostani török tányérokról, a Zildjianról, a Sabianról?

Szerintem az új török tányérok nagyon jók, látod, van is néhány – mutat pár darabot saját gyűjteményéből – De azért számomra van ezzel kapcsolatban néhány tisztázatlan kérdés. Mehmet Tamdeger és Agop Tomurcuk az Istanbul tulajdonosai tudod, hol dolgoztak azelőtt, hogy létrehozták (az az óta már két részre szakadt) cégüket?

– Természetesen – mondtam –, együtt kalapáltak az isztambuli Zildjian műhelyben.

– Így van. De akkor miért nem azt a vonalat vitték tovább? Elég valószínűtlen, hogy ők ne tudták volna újraalkotni azt. Ugyanez a kérdésem a Sabian-Zildjian gyáraknál is. Mivel mindkét cég vezetője Zildjian sarj, ezért számomra érthetetlen, hogy miért nem kaphatóak olyan tányérok is, mint régen. Hangsúlyozom, is. Tudom, az idők, elvárások, ízlések változnak, de ha van rá kereslet – és tapasztalom, hogy van –, akkor miért nem gyártják? Hiszen a Constantinople széria sem az. Különben ezt a kérdést feltettem a Zildjian egyik képviselőjének is.

– És mi volt a válasz?

– Nem sokkal később rendeltek tőlem egy cintányér szettet… Megkérdeztem, milyen tányérok legyenek? Mint a régi K tányérok, volt válasz. És miért nem csináltok magatoknak, kérdeztem vissza. De mindezzel együtt nem panaszkodom, mert így legalább vannak kihívások előttem, amik inspirálnak. Újabb és újabb technikákkal kísérletezem, a kalapálás, esztergálás terén. Ezeket egy ideig én próbálgatom, de ha bárki, például Joey (Baron) beleszeret egybe, akkor megkérem, hogy később írja meg a véleményét. Nagyon sok olyan dobos van, aki Spizzichino tányért használ, de alapvetően egy nagy cég reklámembere. Engem ez nem zavar, mert számomra az a fontos, hogy aki használja, elégedett legyen vele.

– Mi a helyzet ezzel a dobbal, ezekkel a testekkel? Ezek is kísérleti darabok? – mutatok rá az ott álló szerelésre.

– Ó igen. Bár alapvetően nem vagyok dobkészítő. Ennek a „kísérletnek” egészen prózai oka van. Néhány éve összetörtem az autómat, és ahhoz hogy egy másikat venni tudjak, el kellett adnom a Gretsch dobomat. De nem nagyon tudtam meglenni szerelés nélkül. Elhatároztam, megkísérlek készíteni egyet. Mivel fémmel dolgozom, evidens volt a matéria. A csavarokat leszámítva minden egyes darabját a saját kezemmel készítettem, úgyhogy elég babra munka volt, és nem is tökéletes, gépi kidolgozású… De valakinek tetszik, mert ez már a második szett, és néhány pergőt is megvettek már.

– Mik a terveid a jövőben?

– Nézd, 63 éves vagyok, már nincsenek borzasztó nagy elvárásaim az élettől. Szeretnék még sok jó dolgot alkotni, sokáig élni, és egyszer eljutni New Yorkba. Ha mindez összejön, nagy baj nincsen.

Sok mindenről diskuráltunk még, de abban mindketten egyetértettünk, hogy a cintányérok, a dobok és talán minden hangszer kicsit olyan, mint az ember. Mindegyik alany hasonlít a másikra, de eltérések biztosan vannak köztük. És ezek azok az apróságok, az általam humán százaléknak nevezett árnyalatok, amelyek egyéniséggé varázsolják azokat.

Mint Roberto Spizzichino és az ő művei, melyek nem tökéletesek, nem gépi kidolgozásúak, de mindenütt ott bujkál a tapintható humán százalék, a személyiség.

 

Köszönjük Gábor Andornak, reméljük hamarosan lesz folytatás cintányér témba