Papp Balázs a Dob-Office rovatban

A sorozat tizennegyedik részében Papp Balázs – a Széchenyi István Egyetem Varga Tibor Zeneművészeti Karának, és a Richter János Zeneművészeti Szakgimnáziumának ütőtanára, a Győri Ütőegyüttes vezetője – mesél arról, hogyan telnek mostanában a napjai, hogyan éli meg ezt a helyzetet.

 

– Balázs, te hogyan éled meg ezt jelenlegi a helyzetet?

– Nagyon őszinte leszek. Az elmúlt 3-4 hétben nagyon sok minden történt. Egyre inkább arra gondolok, hogy erre szüksége van az embereknek. De most itt nem a vírusra gondolok, hanem arra, hogy kicsit szálljon mindenki magába. És így is kezdtem el felfogni. Az első dolog az ijedtség volt, hogy vajon mi lesz most. Amikor elkezdődött ez az egész “cirkusz” a távoktatással, gyorsan történt minden, a diákokat “hazapaterolták”, a kollégiumból ki kellett költözni, nem lehetett tudni, hogy másnap be lehet-e jönni az iskolába. De nem vette komolyan az ember. Nem tudtam, hogy mi fog történni, és az volt bennem, hogy baj van, vigyázni kell, de nem állhat meg az élet. Volt bennem egy ragaszkodás ahhoz, ami addig volt, ahogy működött az élet. Az ember még abban élt, nem tudott még váltani. Kérdés volt, hogyan tartjuk a kapcsolatot a diákokkal. Az első időszakban nagyon sokat beszéltünk telefonon, skype-on, aztán megcsináltam a csoportokat a főiskolásokkal, konzisokkal. De ez pár nap, vagy talán egy hét volt, és iszonyú sok energia ment el rá. A mi szakmánkban – de nemcsak itt, hanem ahol elengedhetetlen az ember – az emberrel való találkozás, ott most hirtelen eltűnt a kontaktus, amiben addig léteztünk. Most természetesen csak az elmúlt pár hétről beszélek, volt egy olyan dráma is benne, hogy a kapcsolatokat létrehoztuk, de akkor mi van a szakmaisággal? Vagy hogy egyáltalán egy ütős most mihez tud kezdeni otthon? Ettől annyira mérges lettem, hogy csináltam egy “Leksön” nevű videó sorozatot.

 

– Ezeket a videókat facebook oldaladon meg is lehet találni.

– Igen, ezeket kínomban csináltam, hogy “ne már, ilyen helyzet elé állított minket a sors…”. Persze éreztem a diákokon a küzdést, a szomorúságot. Illetve ezt ők úgy élték meg, hogy elhagyta őket a sors. Más hangszeresek ezt talán jobban meg tudják oldani. Egy hegedűs haza tudja vinni a hangszerét, vagy a zongoristáknak otthon általában van hangszerük. Az ütősöknek viszont elég foghíjas a hangszerparkjuk. Ez egy nem normális állapot volt. Lejjebb kellett adni, elhatároztuk, hogy mindenki technikázni fog. Néztem én is Szabolcs videóját (Joó Szabolcs), ő is ezt mondta. Egy ütős ilyenkor ezt tudja tenni. Technikázunk, gumilapozunk, nem zavarjuk a szomszédot.

Volt olyan növendékem, aki nagyon kiakadt, kipakolta az udvarra a dobszerkóját, és szétdobolta az agyát a szomszédok legnagyobb örömére. Én abszolút megértettem őt, mert szegény bajban van. Ez (is) egyfajta segítség kiáltás volt, hogy valami nem úgy működik, ahogy kellene.

Az egészhez hozzátartozik még az is, hogy én már nem az a korosztály vagyok, akinek természetes az internethasználat, és a számítógép. Szoktam érteni a dolgokat a továbbképzéseken, látom hogy fontos, de nekem ez akkor sem kézenfekvő. Azt vettem észre, hogy nem egyszerűsítette ezt a helyzetet, hanem bonyolította. Új dolgokat kellett megtanulni, pár nap alatt el is lehetett sajátítani, a gyerekeim segítettek benne. De sokszor kiderült, hogy mégsem működik az a rendszer, mégis egy újat találtak ki, kiegészítették. Komoly informatikus gárda dolgozott azon, hogy hogy tud működni például egy egyetemi kapcsolattartás. 3 hét ment el azzal, hogy mederbe álljanak ezek a dolgok. És ez az eltelt 3-4 hét vezetett engem el oda, hogy felismerjem, hogy nem ennek van most itt az ideje.

Most annak van az ideje, hogy az ember tartsa fenn az erőnlétet, a technikát, vagy a zene, vagy más iránti érzéseit most élje meg. Hallgasson zenét, és élje meg úgy a muzsikát, és egy kicsikét üljön le, és gondolja át a dolgokat, mert ilyenre bármikor számíthatunk. De nemcsak ilyenre, akár rosszabbra is, és akkor mit csinálunk? Mi marad az embernek? És most nem feltétlenül a szakmára gondolok, hanem hogy egyáltalán túl tudjuk ezt élni. Hogy legyen holnap, és hogy legyen remény. Mostanra ebből a szempontból megnyugodtam.

A diákok minden nap panaszkodnak valami miatt. Például volt, aki 16 órát dolgozott egy beadandó feladaton. Az iskolában, amikor normálisan történik minden, 2 óra alatt elkészíthető lenne. Nem valós követelmények álltak elő. Mennyiségben elkezdtem lejjebb adni a feladatokat, a zeneiskolásoknak zenehallgatást adtam, figyeljen meg valamit, mondjon róla véleményt. Tehát nem terhelem túl őket, hogy öröm legyen nekik a zenével való foglalkozás. 

Ahogy mondtam, mostanra nagyon lenyugodtam, mert most másnak van itt az ideje. Most belül kell rendet tenni, utol kell érni magunkat a hiányosságainkban. Úgy gondolom, hogy ez az időszak most erről szól. 

 

 

– Mivel töltöd most a napjaidat? Van egy felállt rendszered?

– Eddig napi szinten akár több órát foglalkoztam azzal, hogy elrendezzem az adminisztrációt, meg a kapcsolattartást. Ez nagyjából napi 5-6 órát vett igénybe. Ez nem volt így jó. Ez a hét már úgy telt el (04. 23-án zajlott a beszélgetés), hogy minimális volt ez a fajta munka, kapom az anyagokat vissza, inkább telefonon beszélünk, mindenki lenyugodott. Ma például kettő diákommal találkoztam, ezt el is árulhatom. Talán nem kellett volna, de kimértük a 1,5 métert… Szükség volt a személyes kontaktus, mert hangszert vittek el.

Egy biztos, sokat egy ütős nem tehet. Nagyon sok zenét hallgatok, én főként népzenéket, mert azt imádom. Most készült el egy videóklip, aminek a zenei része az én népzenei átiratom, Csiba Júlia felkérésére. Az egyetemista fiúkkal csináltuk meg, mire megkaptuk a kész anyagot, már nem lehetett találkozni, pont beleszólt ez az egész. Visszatérve keveset gyakorlok, inkább arra használom ezt az időt, hogy inspiráló zenéket hallgassak. Sokat gondolkodom, sokat tervezgetek.

 

 

– Nagyon jó amit mondasz, talán ez lehet az egyik “pozitívum” most, hogy lehetőségünk van magunkban, vagy valamiben elmélyedni.

– Igen, sokan nem veszik észre, de talán érdemes megnézni azt, hogy ez most mit jelent a környezetszennyezésnek. És persze leszúrják őket, de az emberek mennek ki a szabadba. Én egy olyan faluban lakom, ami hozzá van csatolva Győrhöz, innen kifelé már csak a Duna van. Eddig autókat láttam jönni-menni, most pedig gyalogosokat, futókat, biciklistákat. És ez megy estig. Eddig ez miért nem volt?

Sok minden kerül a helyére, például elválik az őszinteségtől a hazugság is. A politika nem érdekel, azzal nem foglalkozom. Hobo-t idézve: Nekem a hatalommal volt, van, lesz mindig gondom.

 

– Meglátásod szerint lesznek ennek hatásai? Mit tudunk ebből profitálni?

– Felértékelődik minden foglalkozás, amit az ember csinál. Most kiderül az embereknek, hogy mi az, ami hiányzik. Kiderül, minek van tényleges értéke, minek nincs. Visszatérve az előző sztorihoz – ez a két fiú ma a teremben ott állt a marimba előtt érted, és nézték azt a hangszert, amit ócsároltak egész idáig, hogy milyen szar, repedtek a hanglapok, miért nem vesznek jobbat, újat, stb. És most ott álltak, és nagyon hiányzott nekik a marimbázás…

Szóval ez a szakadás az én számomra egy jó szakadás.

 

– Én is azt gondolom, hogy ezt csak a jó oldalról érdemes megközelíteni. Te mire számítasz, mi fog történni, ha ennek egyszer vége lesz?

– Más lesz, szerintem mindenkin meg fog látszani. A legtöbb ember örülni fog, hogy visszaállhat a régi kerékvágásba, de a zabszem ott lesz, és talán az első szóra össze fognak rezzenni az emberek. De azt gondolom, hogy talán nem ezt kellene megtanulni belőle, hanem azt, hogy a túlélésért mit kell csinálni. Nem a wc papír készleteket kell fölvásárolni, hanem inkább azt kell keresni, ami ténylegesen hiányzott ebben az időben, hogy azt hogyan tudjuk előteremteni. Mert van, ami pótolható, de azt, ami nagyon hiányzott, például egy jó hangszer, vagy egy kapcsolat, nagyon nehéz pótolni. De biztosan át fogják értékelni ezt az emberek. Én ezt várom legalábbis.

 

– Reméljük így is lesz.